GRAFIKA ÉS KERÁMIA A 28. vásárhelyi őszi tárlatról

Aki megteheti, Csongrád felé menjen, s kéredzkedjék be a városháza tanácstermébe. Ott találja meg a legutóbbi egy év igazi vásárhelyi eseményét, ennek a piktúrának esztendőkre érvényes eredményét, mentségét és bizonyságát, a Németh József nagy freskóját. Németh utóbbi műveihez is ez a tízméteres murális ad magyarázatot és türelmet, a Németh sorsát intézőkről is ez mond fölöttébb tanulságosakat. Ami a képtáblákon nehézkes és séma-merev volt már, az itt monumentális-emberiként él, ami kimódoltan fáradt festéknek tetszett, az Csongrádon komoly és freskócsillogású szín; a szenvelgő líra valódi falkép-epikává, a mechanikus komponálás tiszta, eleven szerkezetté, s a népbarát búsongás erős plebejusazonosulássá lelkesült át. Röviden: a keretes kép keretei közé fojtott ambíciók és képességek a tízméteres falon levegőhöz jutottak és élni, uralkodni kezdtek. S ha maradt is egy-két motívumon nyoma a festménykeret közötti vergődéseknek, az is csak azt mutatja, hogy többször kellett volna az elmúlt két évtizedben figyelni arra az életrajzi és talentumot illető tényre, hogy a most ötvenhárom éves Németh József murális festőnek tanult Szőnyi István főiskolai osztályában. Nem nekünk, akik a freskódisszonanciákat így vagy úgy szóvá tettük a kiállítások Németh-méltatásaiban; azoknak kellett volna ügyelniük, akik freskókról és freskófestőkről döntenek, mert hivataluk van dönteni négyzetméterekről és forintokról.

Csongrád felől közelítve aztán végképp elkedvetlenedhet a látogató, ha a festőtermeknél kezdi az idei, huszonnyolcadik őszi tárlatot Hódmezővásárhelyen. Nem stiláris-felfogásbeli egyhangúság, szabványosított érdeklődés, vagy valamiféle konzervativizmus miatt. A szakmai, mesteremberi henyeség és a szellemi semmitmondás aggasztó túlsúlya sem érdemel részletező tárgyalást; ezt éppoly röviden tudomásul lehetne venni, mint az idei szobrászati-plasztikai anyag jelentéktelenségét: nincsenek fontos művek, vagy még nem látott, megállásra késztető művek; legyen elég ennyi. Hanem mind agresszívebben mutatkozik most Vásárhelyen egy olyan festő-tendencia, amely eddig sem volt egészen ismeretlen, de amely ma már az „iskolává” válással fenyeget. A mennyisége is, a hangereje is az idén szólásra késztet, s ez a szó bizony így hangzik: giccsveszély.

Goromba szó, ha szakmai beszélgetésekben gyakori is, a mai semmi- sem-lehet-elég-tapintatos műkritikai gyakorlatban nem szokás leírni. Most le kell, mert a túlságosan egyértelmű fejleményeket kötelező egyértelmű nevükön nevezni. Az pedig mostanára félreérthetetlennek bizonyul, hogy miközben a vásárhelyi iskola létéről és nem létéről szakmai viták folytak, miközben e festészet valódi egyéniségei kiteljesedtek, válságokat éltek meg, remekműveket festettek és megtorpantak, körülöttük, akaratukon kívül, de ugyanazzal a cégjelzéssel kialakult egy mind kommerszebb festőipar, amely virágzik, termel és az igaz piktúrát elborítani látszik. Alighanem Fejér Csaba egykor sokat ígérő munkássága volt az első áldozata ennek a nagyon olcsó érzelmességnek. Volt idő, az „alapítók”, a Németh Józsefek, a Szalay Ferencek első tipródásainak esztendeiben, amikor úgy látszott, hogy a Fejér által e tájon meghonosított, némi paraszttematikával keresztezett „mágikus” fényképnaturalizmus fordul termőre a vásárhelyi földeken. Nem ütött be a termés: Fejér ma felettébb „flott”, kilakkozott pusztulás-képeket mutat be rendre. Omló tanyát, őszi sarat, romló fészert olyan felfényezett kivitelben, hogy szinte kedvet kap a néző ehhez a luxuskivitelű elmúláshoz.

Azaz: a kép olcsó bravúrral, igénytelen áligényességgel hat. Mert ha az ábrázolás lényegében banálisán fényképszerű, egy kis — nem komolyan veendő — elmosódottsággal, sejtelemnyi — korántsem borzoló — lidérckedéssel azért annyira megkeverték, hogy a fogyasztója ne érezze feltétlenül a közhely mézes ízét, hogy megmaradjon az a tévtudata, mintha az igazság kesernyés falatjaival, a valóság fanyar étkeivel táplálkoznék. Tönkrement tanyát, magányos öreget, sártengert és téli szántót soha nem tálaltak még ennyi cukorbevonattal, amennyivel ezeket az eredendően keserves motívumokat mára Fejér nyomán Csizmadia Zoltán és Darabont Tamás, Holler László és Patay László kandírozza. Hosszabb a lista sajnos ezen a tárlaton is. Úgy tetszik, mára már festők egész sora kapott rá, hogy igaz érzéseket olcsón kiárusítson; olyan portékát, amely egy faluról, parasztléttől eltávolodott, nosztalgiás, de még nem eléggé választékos ízlésű és igényű képvásárló közönségnek az elszármazás búbánatát és a giccs édes vigaszát egyszerre szállítja.

A felvevőpiacot azonban elemezze a rossz ízlést kutató szociológia, meg a vevőkörére kíváncsi képkereskedelem. A műkritikára ebből csupán annyi tartozik, hogy figyelmeztessen: ha az ízlésőrök nem vigyáznak, lesz itt hamarosan olyan egységes „vásárhelyi iskola”, amilyenre a leghívebb hívők sem számítottak. Erről érdemes elmélkedni, s nem a többi képről, nem arról, miért, s hogyan került össze az idén annyi különböző felfogású, de egyaránt lompos, másfajta mű a kiállítók illetősége szerint valóban országos vásárhelyi festészeti kínálatba. (Amelyben „országos” figyelmet, feltétel nélküli elismerést a nem fáradó Kurucz D. István néhány képe, az indulásához hű Kárpáti Tamás három műve, s Németh József kompozíciói — különösen a Szénagyűjtők — követelnek csupán.)

A térben növő őszi tárlat grafikái és kerámiái a múzeummal szemközti művelődési központban mutatják, hol kellene meghúznia az ízléshatárt, a gondolatnívót az egész kiállításnak. A sok igényes és jóra való jelentkezés között is fel kell figyelnünk Almásy Aladár mindig szellemmel telített, s most dúsabb rézkarcburjánzást mutató műveire, Lacza Márta megint szociográfiai érdességű és költői mélységű ceruzarajzaira, és a nagyon finom dombornyomásokkal bemutatkozó Soós Tamás két lapjára. A kisebb létszámban felvonuló keramikusokat akár mind fel lehetne sorolni egy-egy munkájuk miatt. Álljon itt optimista befejezésként az Orosz Máriára, Pagony Ritára, Schrammel Imrére és Tuza Lászlóra való hivatkozás.

Népszabadság, 1981. október 28., 7. old.