AZ OSZTHATATLAN VAJDA
Haladjunk csak tananyagszerűen, időrendben.
Az induló Vajda Lajos is, mint generációjának a legmodernebbjei (meg a későbbi felhígulói) annak a Nyolcaknak és annak az aktivizmusnak a tanítványa, amely akkor már éppen tíz esztendeje itthon nem létezik. Szentendrei utcarészletei egyszerre szilárdak és zaklatottak, azaz, drámaian
feszültek, a szén és a papír harca-együttléte súlyosbítja ezt a feszültséget, a perspektívák szívó-sodró hatása kikezdi az épületek geometriáját.
Éppen jókor (és nem kevésbé logikusan) jön huszonnyolcban a szovjet film, a szovjet konstruktivizmus inspirációja. A kiállítás példátlan körültekintéssel bemutatja, rekonstruálja Vajda könyvtárát, a címlapokból messze kitűnik El Liszickij Vörös ékje és körzős montázs-önarcképe, mintegy megerősítve a cirill betűs Vajda-lapok, kivált a liszickijesen lebegő Film látni való kapcsolatát.
Aztán – ez a folyamatos változás önmagában is izgalmas élmény – mindezt mintha elsöpörné a montázs-korszak szürrealitása. Mindenesetre a dühödt ragadozónak és az ugyanoda ragasztott liliomnak, a galambot röptető kislánynak és fölötte a halottvivőnek majd megint egy korszakkal tovább, harmincnégytől lesz igazán köze egymáshoz.
Akkor annál több, és annál mélyebben. Érzelmes kubizmusnak nevezhetnénk azt a most már egyedi stílust és különös szellemiséget, amelyet a Párizsból hazaérkezett Vajda a csendéleteiben megteremt. A perspektíva és a rétegződés kubista neveltetésű. A finom, törékeny asztallapokat
felülről látjuk, az asztallábakat oldalnézetben, az asztalon lévő tárgyakat zavarba ejtően vegyesen. A váza vagy palack egyszer oldalról mutatkozik, de akkor a mellé került gyufatartó felülről látszik, máskor síkra terítve, de mellette perspektivikus kocka vonja kétségbe a síkot.
Ám ha a kubizmus, az analitikus is, a szintetikus is azért bontotta szét a tárgyakat, tereket, a perspektívát, hogy új rendet szervezzen-teremtsen, a konstruktivizmuson nevelkedett ekkori Vajda éppen elbizonytalanít ezzel az eljárással. Már csak azért is, mert mindezt törékeny formákban, akvarell tűnődéssel, pasztell óvatossággal adja elő. Ez, a Nullponton címet kapott terem asztal-sorozata már fájdalmasan költői állapotjelentés az aktivitás, a magabiztos konstruktív élmények és a szürreális tiltakozás után; a kiállítás egyik legszebb fala, bevezetés a csak vajdai drámák és tragédiák világába.
Oda (harmadik terem), ahol viszonylatok és motívumok végképp összekuszálódnak. A kiállítás értelmezően tagolt, a terek sora, aránya olyan meggyőző, mintha eleve ennek a kiállításnak építették volna egykor a Pajor rezidenciát. (Kurátor: Szabó Noémi és Petőcz György.) Így aztán a dramaturgia ritmusával követhető, hogy az előző ciklus ceruza önarcképébe miként vésődnek keresztbe tett csontok a homlok mögé, hogy az ikonos, fájdalmas portrékat miként torzítja az elviselhetetlenségig a kusza és rendszerszerűen romboló vonalrács, és a szigetmonostori házak eddig sem idilli képét miként forgatja ki a szürreális szabadosság.
A bőséges, magángyűjteményekből is gazdálkodó válogatás egyébként nem sulykolja a megszokott hangsúlyt a néprajzi vonatokozásokra. Ha bemutat néhány vázlatlapot a csendéletek termében, azért teszi, hogy érzékeltesse, mivé váltak a motívumok alig egy-két esztendő múltán. Azt, ahogyan a késői periódusban a védtelen, keretes ablakok szerteszóródtak a ház körüli térben, a házormok átmetsződtek, és a tetők fölé esendő bádogkrisztusok úsztak be.
Alighanem így van ez jól Alighanem rendre eltúloztuk a népművészet, a gyűjtés, a motívum szerepét a Vajda életmű egészéhez képest. Egy levél sokat idézett sorai, egy abban is említett, egyébként okkal-ok nélkül szerte citált Bartók-analógia közkedveltsége olyan népművészeti ihletést adományozott a Vajda-életműnek, amilyen legfeljebb egy rövid periódusában volt eleven, akkor sem kizárólag.
Az utolsó, tragikusan hatalmas korszak nemigen tud ezzel a feltételezéssel mit kezdeni. Tépettsége és sűrűsödései, vonagló mozgása és szálkás szilárdsága, látszólagos alakzatai és elszabadult nonfigurációja kizárja az egy szempontú méltánylást. A csak a modernizmust ünneplőkét is, a csak a fasizmust felidézőkét is. Azt is, amellyel csak az áldozat sikolyát voltam képes felfedezni az életműben ötven éve. (Lásd: Archívum).
Holott szálkás szilárdság, sűrűsödés és elszabadult nonfiguráció: az érett Vajda (úristen, harminchárom éves!) nem adta meg magát.
Vajda Lajos: Film, 1928
Vajda Lajos: Szigetmonostori ház, 1935
Vajda Lajos: Vízilény, 1940
Világok között. Vajda Lajos élete és művészete. Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2019. március. 31-ig