BRUTÁLHUMANIZMUS

Király Gábor Virág Judit Galéria

Elriasztó módon kezdi a mostani tárlat Király Gábor bemutatását. Akik nem ismerik a harmincöt éves festőt, az első csarnokban alighanem csak harsányságot, gorombáskodást és erőfitogtatást látnak. Mellesleg, aki ismerik, azok is. A vastagra mázolt szájak, az önkényes anatómia, a kimondatlan, de kísértő lumpenhangulat, meg a hatalmas lépték együtt soknak tetszik. Az értelmezetlenül hagyott, elnagyolt életképek a harsány színvilággal, kettő meg négy négyzetméteres vásznakon alig-alig sűrítik azt a feszültséget, amely a fiatal művésztől már megszokhattunk.

Aztán a furcsa grafikák kárpótolnak. Hogy milyen szerszámmal készültek ezek a nem kevésbé nagyméretű „vegyes technika” papírművek, az nem mindig derül ki, de az olykor feltüntetett szénnek minden darabnál szerepe lehetett. Komor, súlyos lapok a legkevésbé sem behízelgő témákkal. Hogy az ocelot-, maki- és majomábrázolások nem az élővilágot gyerekekkel megszerettető képeskönyvek modorában születtek, az az eddigiekből logikusan következik, de, hogy kíméletlen, groteszk drámájuk mily zökkenő nélkül illeszkedik a mellettük látható emberábrázolásokhoz, az azért meghökkentő.

A mű tárgya itt is pontatlan és a megjelenítés homályos. Többnyire Idénymunka címet kaptak a kompozíciók, de hogy éppen mit végeznek az atlétatrikós – mindig atlétatrikós – figurák egy talán-talán súlyos ekevassal, az sosem derül ki egészen. Mindenesetre itt már monumentálisak és fenyegetően súlyosak a jobbára életnagyságnak megfelelő függőleges formátumban, és csak akkor válik világossá igazi lényegük, amikor némi agrárius emléket, némi földművelő értelmezést vél fölfedezni bennük a néző. Volt idő, több olyan korszak volt már, amikor a paraszt-földműves festészeti monumentalizálása átterjedt a hatalmassá növesztett grafikára is, és Király sötét eszközei, drámai mozdulatai és méretei erre emlékeztetnek. Valamint arra, hogy mindazt, ami a hajdaniakban üresen pátoszos, fellengzősen túlheroizált volt, azt Király elhallgatásai, groteszkje és gorombasága fájdalmasan hitelessé változtatja.

A festő egyik titka mégis a bravúros szín- és árnyalat-teremtés. Szőnyi vásznára méltó bátortalan rózsaszín blúzhoz a mester tavaszi lombjait idéző zöldsárgával fest szoknyát, freskószínek okkerhátterére rak világoskék szerszámokat, habosrózsaszín húskeverékbe merít almazöld férfikezeket.

A képcímek – a most már kisméretű, elegánsan keskeny táblák címei – rendre Sütőrács, Hagymaágyon sült hús és A kolbászkeverő, és a mesterien érett kolorithoz képest közönséges jelenetekhez a szereplők igazodnak. A rostélyt vivő lány combjai valamiképpen az üde színű szoknya felső részéből nőnek ki, és szája körül a folt határozottan bohócmaszkra emlékeztet, a hússütésnél mind a serpenyőből, mind a sütést végző figurából levág egy értelmetlen darabot a képszél, a kolbászt keverő atlétájából satnya, elrajzolt kezek és anatómiájában nonszensz nyak nő ki.

Folyathatnánk. A Férfi menyéttel, Férfi petymeggel, Férfi magában sorozat nevezettjeinek rendre taszítóan vastagok és lehetetlenül zöldek az ajkai, a szemek-fülek komiszul elrajzoltak, de az állatok megfestése pompás. Ám mielőtt levonnánk a tanulságot a mesterszínek és a kellemetlen formák ellentétéről, még valamit fel kell fedeznünk ezeken a kisebb táblákon. Király Gábor sajátos realizmusát. Mert való, hogy minden figura torz, elnagyolt és kevéssé harmonikus, de fel kell, hogy tűnjék a mögötte lévő különös valószerűség is. A Kirándulás mozzanatai megegyeznek az amatőr családi fotókéval, a Családi ebéd maga a mindennapiság, és a Kiskert tulajdonos szakasztott úgy ül félmeztelenül a robogóján, amilyen testtartással a gyalogösvényeken motorozgatni szoktak.

A helyzetek-mozdulatok meg az elnagyolás, a gorombaság és a színköltészet ellentétét fokozza egyrészt az, hogy Király jobbára viseltes, régi deszkákra fest, másrészt, hogy olykor ikonaranyat rak, ha horzsoltan-töredékesen is, ezekre a deszkákra. Így teljesedik ki az a furcsa, kritikából és brutalitásból kibomló megértés, hogy ne mondjuk, szeretet, amely úgy igaz és hiteles, hogy hitelességét a mai gyanakvó néző, érdességét az örök érzékeny lélek is elfogadni kénytelen.

Népszabadság 2014. április 2., 15. old