Jucika átka

Jucika volt a középarányos. Civilizáltabb, összehasonlíthatatlanul kulturáltabb, mint a selejt-, vándormadár- és bürokrataviccek, de igenigen szerény Kaján pierrot-ruhába öltözött intellektualizmusához, Réber szálkás szűkszavúságához, Hegedűs-Hihi archaizáló fanyarságához képest. És megbocsásson Pusztai Pál emléke, nem sérteni akarom amúgy visszamenő hatállyal ifjúkorom kedvelt állandó karikatúrafiguráját, Jucikát; ellenkezően: Jucika akkor, a késő ötvenes és a kora hatvanas években országos és össztársadalmi népszerűségnek örvendett, okkal. Jucika természetes volt, mint egy házmesterlakásból kipattant, második generációsan városi tündér. Jucika érzéki volt, mint korának megvágva engedélyezett magyar neorealista filmjeiben a munkáslányok. Jucika talpraesett népleánya volt, sok bájjal és humorral.

Jucika jópofa volt.

S ha feledékenységből, vagy csupán azért, mert még nem éltünk a Jucika-korban, netán alábecsülnénk a jópofaság esztétikai kategóriáját, emlékeztetni kötelességem, hogy Jucika úgyszólván közvetlenül a magyar karikatúra Uncle Sam-korszaka, kulák-periódusa és Reakci Jóska-szakasza után bomlott virágjába és pattant kedvesen a tűzről.

Jucikának, hogy úgy mondjam, történeti küldetése volt, s mindehhez a grafikai nyelve is elegendően gördülékenynek, tagoltnak és értelmesnek bizonyult.

Ne feledjük, a Jucika-korszakban Uncle Sam és Reakci Jóska csak mint tematika szűnt meg, vált szalonképtelenné, mindaz a grafikai bornírtság, rajzolói elégtelenség és erőszakolt didaxis, ami a tematikával vele járt, még korántsem. Sokáig működött még az a karikatúrát foglalkozásszerűen készítő legalább egy generáció, amelyet az előző periódus agitpropja fel- és átnevelt, s amelynek a faliújság nívójú és balesetvédelmi plakát színvonalú produkcióját ̶̶ erre a faktorra még vissza kell térnünk ̶̶ személyes ízlésokok miatt a szerkesztők és képszerkesztők többsége is preferálta.

Ehhez az önmozgás révén továbbélő szakihumorhoz képest Jucika karikatúratörténeti magasságban volt ̶̶ ezért méltánytalan, ha a mai magyar karikatúra zavaraira Jucika teltkarcsú figurája körül keressük a magyarázatot.

Méltánytalan, de elkerülhetetlen. Mert ha igaz ̶̶ márpedig igaz ̶̶ , hogy Jucika, mint középarányos, etikai és esztétikai mérceként állt a centrumban korának dilettantizmusával szemben, az ekvilibrium föltételezi egy másik pólus, egy szellemileg jóval bonyolultabb, egyéni látásmódjával megdöbbentőbb és grafikai kultúrájában arisztokratikusabb szárny létét is. Ez a szárny, mint tudjuk, valóban létezett a magyar karikatúrában, létezik ma is, s ha e sajátos képzőművészet jelen állapotát kívánjuk bármily futtában is megismerni, vizsgálódásunk tárgya és terepe éppen ennek a mesterkarikatúrának a teljesítménye és a közelmúltja lehet.

Mindmáig feltáratlanok az okai és az előzményei annak a művészettörténeti ténynek, hogy a hatvanas évtizedre (már megint az ominózus hatvanas évek...) a magyar karikatúra tökéletesen emancipálódott ̶̶ nemcsak e művészet históriájának hazai csúcsaihoz mérve, hanem állva a nemzetközi kortárs összehasonlítást is. Az érintettek, így Kaján Tibor ezt Gáspár Antal továbbélő példájával és Szűr Szabó Józseffel mint a folyamatosság inkarnációjával magyarázzák; a historikusok pedig sehogy sem, miután a művészettörténet-írás többnyire nem foglalkozik a karikatúrával. Ha azonban elfogadjuk is, hogy a negyvenötöt követő koalíciós idők karikatúrára kedvező klímája, az akkor még aktív Gáspár (és generációja) példája s a máig, kilencven esztendős koráig minden fiziológiai és művészi kórral szemben rezisztensnek bizonyuló Szűr Szabó elpusztíthatatlan kontinuitása akkora tőkét halmozott fel, amelyből jutott útravaló az akkor útnak indított Kaján-nemzedéknek, akkor is nehezen megfogható, hogy miként sikerült túlélnie a magyar karikatúrának az „ötvenes éveket” . Arra pedig, hogy a hatvanas évtizedre legjobbjai tevékenységében e művészet a már jelzett módon kiteljesedik, egyelőre kielégítő mennyiségben sem politikai-sajtópolitikai, sem közéleti vagy műpiaci, sem befogadói indítékot ̶̶ egyáltalán: semmiféle karikatúrát inspiráló külső faktort ̶̶ nem találni.

Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar karikatúra felívelése bizonyos nélkülözhetetlen tényezők híján következett volna be, mindez csak azt jelenti, hogy tudatlanok vagyunk. Nincs igazi, megvilágosító indokunk arra, hogy a Ludas Matyi mindenheti munkáját már évtizede bravúros fölénnyel végző Kaján miért érzi ekkor szakmai kötelességének, hogy tudatosan végigpróbálja, s experimentumaival egyszersmind bevezesse a hazai kultúrába mindazokat az eredményeket és leleményeket, amelyeket az egyetemes karikatúraművészet a megelőző két évtizedben produkált, s amelyektől az itthoni műveltség aktuálisan el volt zárva. Kaján ekkor valóságos Steinberg-kurzusokat, Siné-kollégiumokat, sőt történeti Arcimboldo-szemináriumokat tartott, nagy nyilvánosság előtt Tim-, Levin- és Jean Effel-interpretációval foglalatoskodott ̶̶ méghozzá az akkortájt kísértő, szükségszerű képzőművészeti epigonizmus elkerülésével, mert szigorúan a hazai nyavalyákra alkalmazva, s szigorúan megmaradva szuverén Kajánnak. Arra sincs magyarázatunk, miért válik ugyanekkor a hajdani Ludas Matyi-iskola másik erőssége, Réber László mind szűkszavúbbá és iróniájában mind kérlelhetetlenebbé, mígnem szikár intellektualizmusa eljut az egyvonalas groteszk fölényes szarkazmusáig, s végtére a napi karikatúrával való felhagyásig. Sajdik és Hegedűs gyakorlatilag ekkor indulnak. További megfejthetetlen rejtély, hogy az előbbi vigyori szabadszájúsága miként lényegül át ördöngös, képzőművészeti eszközeivel is lefegyverző, éteri humorrá, s miként olvad össze a másik erudíciója és tréfája kesernyés szatírává.

Említettük, mindez aligha a karikatúrát éltető és animáló közvetlen tényezőknek köszönhető. Szatirikus hetilap a korszak végéig csak egy van, erről még meg kell emlékeznünk, más újságok, az akkori magyar hírlapirodalom kínálta lehetőségek esetlegesek. A modern karikatúrának ̶̶ ennek a csúcsteljesítményeiben citoyen művészetnek, de átlagtermésében is kisburzsoá szórakoztatóiparnak ̶̶ az éltető eleme és a társadalmi legitimálója a nagy példányszámú nyomtatott sajtó, de a kor, a magyar műveltség általános verbalitásában és vizuális iskolázatlanságában szenvedő lapszerkesztőivel és az igazi humorra nem éppen fogékony társadalmi intézményrendszerével kevéssé kedvez e törvényszerűség érvényesülésének. Ha elmosódó emlékeink nem csalnak meg bennünket, ekkortájt két budapesti politikai napilap közöl rendszeresen karikatúrákat, a többi nem, vagy ha igen, olyan elegyes színvonalon, hogy jobban tenné, ha nem kísérletezne. A hetilapok nem is kísérleteznek, messze kell még előrehaladnunk az időben, mire bekövetkezik az azóta megboldogult Új Tükör és a vezérkolumnista Kaján méltó egymásra találása, mint a nemzetközi sajtógyakorlat egyetlen hazai példája. A havi, köztük a kulturális-irodalmi havi folyóiratoknak pedig nincsen humora; jobb esetben vizuális érdeklődésük sincsen, rosszabb esetben rossz minőségű, s többnyire sznob képzőművészeti reprodukciót közölnek.

Marad tehát az egyetlen Ludas Matyi mint mindent feldolgozó és mindenkit ellátó közintézmény, a középtengelyében Jucikával, tőle balra a közönségesebb produkcióval, amelynek olykor az alpári a végpontja, jobbján a karikatúraművészettel, amely viszont különleges pillanataiban a már-már ezoterikus irónia felé leng ki. A képtelen egyensúly sokáig tarthatónak látszik, konkurencia nincs, a példányszám százezres, a népszerűségi skála a csaknem írástudatlan fogyasztótól a kényes intellektusig terjed. Természetesen az efféle egyensúly csak kompromisszumok árán tartható, s bennünket a mai magyar karikatúra sorsán-dolgán elmélkedve a Jucika jobbján ülő karikaturisták karának akkori kompromisszumai érdekelnek.

A kompromisszum, bocsássuk előre, valóban megegyezést és nem megalkuvást jelent. Kulcsszava pedig ezen a szárnyon alighanem a spiritualizálódás. Nem tudni (nem is érdemes ma már kutatni), hogy ezeknek a művészeknek eredetileg mennyire sajátja a kontempláció, az általános emberin és a világ létkérdésein való elmélkedés, hogy velük született-e a filozofáló, moralizáló, esztetizáló és pszichologizáló hajlam. Tény, hogy művészi-szatirikusi magatartásukat ezek a vonások határozzák meg. Feltűnő történeti tény, hogy az ötvenes évek görcsösen konkrét, jelenségekhez letapadó karikatúráihoz képest ez az új karikatúraművészet mennyire globalizálódik, a térben, a történelemben, a művészettörténetben mennyire kitágul. Érvényes ez a primer tematikára, a komplexebb érzelmi-gondolati problematikára, stílusra és motívumvilágra egyaránt. A néhány évvel korábban magyar autarkiára szorított grafikai irónia felfedezi a Kolumbusz előtti Amerikát, Ázsia viselkedéskultúráját és az afrikai népművészeteket, otthonos természetességgel jár-kel történelmi korokban és az egzotikus állatvilágban, s egyaránt kisajátítja az antikvitást és a szecessziót.

A kiteljesedésnek egyetlen feltétele van: aktuálpolitizálni nem ajánlatos. Belpolitizálni egyáltalán nem ̶̶ merthogy a Patyolat-házkezelőség-hatosvillamos humort és a minisztériumi osztályvezetőig engedélyezett bírálatot már a korban sem tekintette senki belpolitikai szatírának. Külpolitizálni pedig csak egy irányban, s arrafelé is csak a mindenkori aktuális egyetlen szempont szerint lehet ̶̶ a szatírának viszont köztudottan nem válik javára, ha nem lehet sajátos, egyéni világszemlélete. A genuin karikatúrának ezek után úgyszólván muszáj volt műveltnek, kulturáltnak, egyetemesnek és mélynek lennie, ha hivatását betölteni akarta; nem túlzás, hogy előremenekült az univerzalitásba.

A spiritualizálódást, a napi nyavalyák filozofikus szatírába való szublimálását ugyanis a szerkesztői gyakorlat sem ellenzi. Okait keresve egyfelől fel kell tételeznünk visszamenőleg is mindig annyi szerkesztői-szatirikusi hivatástudatot, amely a jó iróniát szakmai elkötelezettségből is pártfogolja, másrészt annyi élclapcsináló ambíciót is, hogy az élclap, amennyire lehetséges, bíráljon. S a határok közé az intellektuális-globális irónia hosszú ideig éppúgy befért, mint az aktuálpolitikai illemet nem sértő Patyolat-humor; a jelek szerint a cselekvő sajtópolitika és a nem intézményesítetten uralkodó általános politikai közérzület is egyaránt elviselte.

Más ̶̶ sajtóelméleti és -történeti ̶̶ kérdés, hogy miként és meddig fér meg egyetlen fórumon a triviális, a kommersz és a géniusz. A választ egy idő után az események adták meg, de a kitörésnek a kor természeténél fogva nem lehetett a módja új fórumok, még kevésbé új szellemiségű orgánumok megjelenése. Volt példa a személyi szecedálásra is, gyakoribb volt azonban a spirituális kiválás más médiumokba és műformákba. Ha a modern karikatúra éltető elemében és társadalmi legitimálójában, a nagy példányszámú nyomtatott sajtóban egyre kevésbé fért el, keresett más érvényesülési terepet. A karikatúraalbum szokásos közlési formája mellett a karikatúrakiállítás sem szokatlan ̶̶ ámbár az össznemzeti karikatúrakiállítások a hatvanas-hetvenes években egyre inkább fárasztónak, műfajidegen pótszernek bizonyultak. Figyelemreméltóbb azonban, miként foglalta el a helyét az újságokból kitüremkedett karikatúra-érték az akkor ugyancsak felívelő magyar animációs filmben. Nem Várnai György, a lomposnak látszó grafikai perfektségével és morbid szarkazmusával oly gyakran kényelmetlenné váló mester volt az egyetlen, aki hatalmas szellemi feleslegeit a celluloidszalagra vitte; Várnain kívül még jó néhány „főfoglalkozású karikaturista” növelte hazai népszerűségét és nemzetközi hírnevét a Pannónia Filmstúdió főcímei alatt. S jutott tehetség, szellem és művészet az erre mindig fogékony könyvkiadásnak is. Nemcsak abban a természetes formában, hogy a legjelentősebb karikaturisták rendre illusztráltak irodalmi remekeket és kevésbé remekeket; az idők során kialakultak az olyan páratlan szimbiózis-életművek is, mint a Réber-Janikovszky szerzőpáré, vagy a médiumokon át sikert sikerre halmozó Sajdik-Csukás kettősé.

Hogy eredeti szolgálati helyén, a nyomtatott zsurnalisztikában, s kivált elhagyhatatlan posztján, a politikai sajtóban korántsem megnyugtató a karikatúra harci morálja, talán már fel sem tűnt senkinek: sem olvasónak, sem szerkesztőnek, sem karikaturistának.

Ilyen állapotban találta a sajtópluralizmus, a szólásszabadság és a sok erőre szakadt belpolitikai élet a kitűnő magyar karikatúrát. S hamarosan kitetszett: nem tudnak egymással mit kezdeni. A politikai dühöknek, a kombattáns nyomtatott sajtónak mintha egyszerre nem lett volna szüksége a vizuális iróniára. Úgy látszott, ha mindent nyers keresetlenséggel ki lehet mondani, sőt világba ordítani, a karikatúra áttételesebb, finomabb közléseire ̶̶ amely imigyen kezdett virágnyelvnek minősülni ̶̶ kár figyelmet, energiát, hasábokat és pénzt fordítani. Tisztelet a kivételnek, máig sem fordítanak: a mai magyar politikai sajtó lehengerlő többsége olyan grafikai kulturálatlanságot és gondolati bornírtságot alkalmaz karikatúra gyanánt, amely szigorúan szakmai szempontból mélységesen alulmúlja „az ötvenes évek” politikai élcrajzait. Ne feledjük, abban az időben többnyire mégiscsak professzionisták kényszerültek méltatlan témakörökbe és agitátorhelyzetbe. Anélkül, hogy a tisztátalan kis részletekbe beleragadnánk, s anélkül, hogy lapkritikai igazságosztásba kezdenénk, tökéletesen jellemezhetjük a helyzetet egyetlen kínos ténnyel. A hazai szatirikus sajtó ez idő szerint legszínvonalasabb, legintellektuálisabb orgánuma, a prózai közléseinek nívójára pedánsan ügyelő kéthetilap rendszeresen hasonló rajzszakköri teljesítményeket publikál, mint a mai, minden valószínűség szerinti mélypont, a változatlan nevű és évfolyamozású Ludas Matyi.

Igaz, a Hócipő is közli, immár kolumnistaként, Brenner Györgyöt is. Mert egyelőre úgy tetszik, Brenner, ez az időközben csendes üstökösként feltűnt és már régen alkotói telifénnyel ragyogó egyéniség az egyetlen munka- és strapabíró mester, aki megrendülés nélkül állta a régi megosztottságot és a változások rázós útja után állja a mai képtelen kihívásokat is. Megteheti: látszólag hagyományőrző, aggályosán részletező grafikai nyelve, elképesztő műveltséganyagot felhalmozó narratív jókedve, szöveg- és képi hatásokkal egyszerre operáló kvázi-adomázása megbocsáthatóvá szelídíti az egyébként oly visszariasztó eredetiséget, a megsemmisítő iróniát. A pirospozsga, a kvaterkázás és a köznapiság mögött Brenner karikatúrája metszően intellektuális, metszően politikus és bölcsen lényeglátó. De mögötte: Brenner ezért éppoly népszerű a rajzos vicceket kedvelők népes táborában, mint a legkényesebb ízlésű elit-közönség köreiben.

Talán ő az egyetlen, akin nem fogott Jucika átka. Mert Jucika, ez a jópofa népleánya váratlan és időnap előtti kimúlása előtt maledikciót mondott a magyar karikatúraművészetre és annak közönségére. Bosszúja pedig működik, mert a középarányos több évtizednyi uralma nem múlik el nyomtalanul és nem maradhat büntetlenül. Jucika átkának lényege, hogy a Jucikában megtestesült paradicsomi középarányos megszűntével a magyar karikatúra végképp kettéhasadjon, és a kereskedelmi érdekek tiszta érvényesülése révén a középszer, s még inkább az annál silányabb diadalra jusson, a középszernél igényesebb pedig szerepkrízisbe, identitásválságba, funkciózavarba kerüljön.

Az átok megfogant. E vázlatnál alaposabb és terjedelmesebb értekezések sem lelik egyelőre a magyarázatát annak, hogy a történetükben mindig nagyobb szabadságot követelő szellemi tevékenységek és műformák - például a színpadi és a filmszatíra - ma, egy korlátjaikat ledöntő világban m iért bizonyulnak rendre erőtlennek, félig sikerültnek. E vázlatnak is meg kell elégednie annak a rögzítésével, hogy a magyar mesterkarikatúra hasonlóan tanácstalan lélekállapotban látszik lenni. Évtizedeken át élezett finom nyilait nem igényli az a közélet, amelynek harcait ma inkább a sárdobálás és a kőhajigálás atavisztikus fegyvertára határozza meg. Lehet, persze, hogy maguk a mesterlövészek nem találják az igazán hatásos lőállásokat, de az is lehet, hogy nincsenek ma ilyen lőállások. Az is igaz, hogy a mai kiélezett konfliktusokban mintha hiányoznának bizonyos fegyvernemek az arzenálból. Az a gyilkos fotómontázshumor például, amely a dada nyomán a húszas évek német és a harmincas évtized spanyol baloldali társadalomkritikáját teljessé tette (hogy csak két nevet említsünk: Heartfield és Renau mestergrafikájában), kiköszörült formájában mindig is hiányzott a magyar közéletből és vizualitásból. Ez a hiány ma erősen meglátszik az elektronikus eszközökkel végtelen technikai lehetőséget kapott, de e lehetőségekre szellemileg meg nem érett magyar fotókarikatúrán, amely elegancia és intellektualizmus helyett nagyobb részt megint csak alpárit és kezdetlegest produkál.

Kalkulálható, hogy a dezintegrálódásnak, a széthasadásnak még csak az elején tartunk. Például a multinacionális viccgyártó cégek társadalmakat és kultúrákat behálózó comic strips-gombolyagjai még nem, vagy csak alig gurultak át a hazai sajtó hasábjaira. Ámbár meglehet, ha elérik őket, ha kétszersült-ízű szubkultúrájuk felváltja a saját termést, a jó magyar trivialitást, akkor következik az igazi tisztázódás. Közös piacukon, a képszalag-nagyfogyasztó országokban ugyanis a dolgok mintha így kerültek volna a helyükre. Az arányok és a színvonal korántsem lelkesítő, de a helyzet egyértelmű: a miénknél fejlettebb sajtó- és kultúrastruktúrákban nem kerül kommersz vicc, s kivált amatőrizmus azokra az oldalakra, amelyeken csak a nagyszatírának van helye, és nem kerül vályúba vetett gyöngyként mesterkarikatúra azokra a hasábokra, ahol mindenből a kommerszet fogyasztják.

Viszonylag megnyugtató mechanizmus. Működéséhez a karikatúratörténet szolgálhat magyarázattal, amelynek fent említett tanúsága szerint a modern karikatúra csúcsteljesítményeiben citoyenművészet, átlagtermelésben kisburzsoá szórakoztatás. Úgyszólván nélkülözhetetlen feltétele tehát a nagy példányszámú nyomtatott sajtón kívül a markáns citoyen és a nagy mennyiségben létező kisburzsoá.

Mozgó Világ, 1992. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám) 1992 / 6. szám • ESSZÉ